Rövid, inkább gondolatébresztő poszt következik. Egy hosszú magányos éjszaka kétségbeesett gondolatainak kivonata.
Véges vagy végtelen? Sehogy se jó. Folyamatosan a lét ezen kettősségével küzdünk mindannyian. Próbáltam végiggondolni (mindenféle filozófiai hagyományt kizárva a gondolkodásból), hogy képes-e az ember bármelyiket is maradéktalanul felfogni? Képes-e az ember bármelyikkel maradéktalanul megelégedni?
Úgy tűnik, hogy nem.
Tegyük fel, hogy az élet, a világ, bármi véges. Rendben, a felszínen megértettük. A berendezések elromlanak, végük lesz, nem használhatóak tovább, veszünk másikat. Oké. Na de az emberi élet: véges. Meg kell halni. Az ateisták szerint ezzel vége is az életnek. És ekkor sikít az elme: mit jelent az, hogy vége? Képes lenne bárki is elképzelni, milyen az, amikor vége? Villany leó és annyi? Tehát az élet ebben az értelemben értelmetlen? Lehetséges ez? Nem tudom felfogni.
Az élet minden része folyamatok sora, mely kezdődik és véget ér. De teljesen sosem kezdődik el és sosincs vége. Egymásba kapcsolódnak és folytatódik a sor. Örökké? Mi az, hogy végtelen? Azt mondják, a világegyetem végtelen, és egyre tágul. De hova? A végtelen egy újabb olyan gondolat, amit ha fel próbálunk fogni, beleroppan az elménk. Félek is eljátszani ezekkel a gondolatokkal.
Széteső és összeszedetlennek tűnő gondolataimból is látszik, hogy a végső kérdésekkel foglalkozni rettentő nehéz (bocsássátok meg a formátlanságot). És senki ne mondja nekem, hogy ez és ez a filozófus, tudós, teológus, akárki foglalkozik ezzel, mert úgysem találnak választ. A teológusok sem. Isten végtelensége talán a legfelfoghatatlanabb. Ha szembenéznék Vele talán bele is halnék. Ezért jó, hogy senki nem láthatja Őt a fizikai életben.
Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy nem kíváncsi a végső kérdésekre kapható válaszokra. Azt válaszoltam neki, hogy én igen. És ezt fenntartom, bár rettegek ezektől a válaszoktól. Ha igazam van abban, amire gondolok (és itt nem írtam le) akkor azért, ha nincs igazam, akkor azért.
Lehet, hogy mindaz, amit az előbb elmondtam másoknak nem félelmetes, és nem fáj. Akkor bennem van a hiba. Titeket érdekelnek a válaszok? Vannak ilyen kérdéseitek?
Hogy Smith ügynököt idézzem: "A tudatlanság áldásos." :)
VálaszTörlésEmlékszem, amikor kisfiú voltam, mindig ilyeneken elmélkedtem és gyártottam a megoldásokat magamnak. Aztán idősebb lettem és elolvastam, hogy mások milyen válaszokat tudnak adni ugyanezen kérdésekre. Ez izgalmas volt. Végül elérkezett az az időszak, amikor pedig kiábrándultam minden válaszból. Mert minden kérdésre mindenféle válasz megadható - és mindegyiket már mondta valaki korábban. Teljes zűrzavar és káosz borult az elmémre. S most ott tartok, hogy újra elkezdtem feltenni a kérdéseket és újra gyártom magamnak a válaszokat.
VálaszTörlésA végest és a végtelent definiálni nehéz. Véges, ha azt mondom, az élet véget ér a halálkor, s nincs lélek, amely átmenne egy másik szférába vagy világba. De ha azt mondom, hogy volt kezdete és lesz vége is, bár a földi test elvesztése csak egy folyamat végét jelzi, akkor is végesnek tekinthető az élet, bár tény, hogy kitoltuk a határokat.
Végtelen, ha azt mondom, hogy az eredete egy olyan valamiben gyökerezik, melyben a lehető legtöbb kapcsolat jön létre, mely a leghatalmasabb irányító, mely mindent, ami van, képes átlátni. S a cél pedig az ugyanebbe való visszaolvadás, ám már megváltozott módon. hiszen akkor a végtelenségbe árad szét a lét.
más.
felfogni a végtelent azért nem tudjuk, mert az, amivel ezt próbáljuk - testünk része az agy - maga is véges. ha olyasmivel próbálnánk, ami maga is végtelen (eredetére és céljára nézve), akkor talán lehetséges lenne bepillantanunk a végtelen mélységébe. viszont, amikor ezt megtesszük, már nem mi tesszük meg, hanem a végtelen pillantott a végesbe - belénk.
más.
egyre több kérdésem van, és egyre több választ kaptam. de az alapvető kérdéseim megmaradtak. eljött egy állapot, amikor a fausti archetipusom került túlsúlyba, ám a sors megakadályozta, hogy eladjam lelkem a válaszokért, melyekkel akkor már sokra nem mentem volna. s melyeket, lehet, hogy meg sem kaptam volna. így most várok, hogy odakerüljek az elé, aki majd megadja a válaszokat. hiszen akkor ő én leszek és én ő, de úgy hogy az ő és az én megmarad két dolognak.
más.
mi sem bizonyítja jobban, hogy az emberi nem e világon túlról ered, mint az, hogy folyton olyan világokat akar kutatni, melyek számára lehetetlenek.
Szerintem a végtelen és a véges problémája olyasmi, amin én nem gondolkodtam igazán.
VálaszTörlésA működésén, felépítésén nem lehet elmélkedni, mert az elme önkéntelenül is korlátokat teremt, de én hiszem a tér és idő végtelenségét.
Túl sokan vannak azok, akik nem ismerik fel sekélyességüket és korlátoltságukat és nem fedezik fel a végtelen fogalmát, mint ördög a szentelt vizet kerülgetik, mellőzik.
Az ilyen ember számára a csoda is csak a törvényeknek való ellentmondás, holott a törvényeket mi, emberek szabtuk meg, és képtelen vagyunk megválni tőlük, pedig nyilvánvalóan hamisak és feleslegesek. Csak a mi kis kertünket gondozgatjuk, míg odakinn várna a dzsungel, de hát még a kerítést sem tudjuk átlépni...
Én érzem, hogy porszemek vagyunk, és túl sokat képzelünk magunkról, ha azt hisszük, hogy a természetet vagy az univerzumot befolyásolhatjuk.
Az ember NEM az evolució vagy a teremtés koronája....számomra nem
A végtelennel kapcsolatban az óra kattogását hallgatva, első gondolatom az Idő volt, de aztán a Holdat bámulva rájöttem, hogy a Tér is végtelen...nem csak a tulajdonságot, én magát a hordozóját sem tudom felfogni. Egyik sem konkrét létező, mindegyiket az ember alkotta meg azért, hogy az életének kereteket szabjon, mértéket adjon, mert határok nélkül nem tud létezni, nincsenek biztos pontok, nincsen stabilitás, nincsen biztonság. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a szubjektivitás, amivel egy perc időtartama eseménytől, érzésektől függően a pillanat és a végtelen skáláján képes mozogni, s a lift négyzetmétere, megtett útja klausztrofóbiától vagy tériszonytól függően a minimumára csökken vagy a többszörösére nő… Egyre inkább belelovaltam magam abba a gondolatba, hogy, ami végtelen, az mind szükségszerűen és szükségszerű emberi kreálmány. Ez azonban egy kényelmetlen következtetéshez vezetett, hiszen e logika szerint a Végtelen maga, - számomra Isten - is egy szükségszerű emberi kreálmánnyá vált. Kétségkívül sok minden van, ami alátámasztja ezt a tézist, valahol, valami mégis erősen lázadozott bennem. Ez a valahol pedig nem az agyam táján tanyázott, sokkal inkább valahol a mellkasomban. Ez a valami már rengetegszer tapasztalta, hogy Ő nem csak kreálmány, hogy bár ésszel nem tudom felfogni, van egy sokkal kifinomultabb érzékszervem a Végtelen befogadására. Ezzel a valahol és valami által pedig már szerintem mindannyian magunkévá tettük a Végtelent, legyen szó Időről, Térről vagy Istenről…még ha csak egyetlen pillanatra is. Szerelmes csókban összeforrva egy nyári éjszakán, a pillanatban, amikor legszívesebben átölelnénk az egész világot örömünkben, vagy a végtelen ürességben, amikor úgy érezzük, valami nagyon hiányzik az életünkből, és ki tudja még hányszor és hogyan...de azt hiszem, bár felfogni valóban nem lehet, valahol valami mégis megérezheti a végesben a végtelent…
VálaszTörlésÉn is szeretek különféle elméleteket gyártani, magyarázatokat keresni, bár volt olyan időszakom is amikor "a nem érdekel, nem akarok ilyenekkel foglalkozni" tábort erősítettem. Ha már így felmerült a téma, akkor szívesen megosztom egy eszmefuttatásom. (Biztos sokatoknak nagy hülyeségnek fog hangzani, de akkor egy logikus elképzelésnek tűnt. :D )
VálaszTörlés---
A fizikai lét abszolút véges. Egyszer minden testet utolér az enyészet, nincs mese. (De ebbe is bele lehet kötni, mert ami egyszer lebomlik az visszakerül a nagy körforgásba és van rá esély, hogy anyagi szinten újra egy emberi test alkotórésze lesz. Mondjuk ettől kicsit borsódzik a hátam... nem szeretem atomokra bontani a világot.)
Azt viszont nem tudom elfogadni, hogy a lélek is megszűnik létezni. Egy kicsit tényleg ijesztő belegondolni, hogy ez hogy is működhet...
Az elmélet innentől izgalmas:
Minden szellemi lét végtelen a világon. De ezt a végtelenséget két felé lehet bontani. Az egyik a saját, külön bejáratú végtelenünk (de ezt én még tovább bontanám), ami a saját gondolataink, érzéseink színtere. A másik rész minden ami még rajtunk kívül van (mások végtelenje, Teremtőerő, és az egyéb gondolkozó és/vagy érző létformák). A két végtelen folyamatosan kihat a másikra. (A "minden más" az egyénire jobban, mert más szempontból a része is annak.)
Ha van két végtelen, akkor valahol össze is érnek, tehát kell hogy legyen határuk egymás között. Ha van határ, van egy egyenes. Ez az egyenes egyféle út, amin a mi haladunk. Ennek az útnak vannak aktív és passzív szakaszai. Aktív szakasz, míg a szellem fizikai testben van, és cselekvésképes az őt két oldalról befolyásoló végtelenek hatására. Passzív szakasz, amikor nincs földi lét és a lélek ott van amit senki nem tud elképzelni. Ez a passzív rész lehet az oka annak, hogy nem emlékszünk előző aktív szakaszokra.
---
És itt abba is hagynám ezt a történetet, mert elkezdett zagyválódni...
Azt hiszem ez egy remek példa arra, hogy ez is egy olyan kérdés, amire ésszel, logikával nem lehet megoldást találni...
Én legalábbis mindig ugyanoda jutok, hogy zagyválódik, erőltetett hülyeség lesz, és nem is vagyok képes elfogadni, amit kitaláltam. És azt gondolom, hogy tényleg felfoghatatlan, hiába érzem a véges-végtelen jelenlétét.
Épp ezért az "érzet" miatt tetszik nagyon Gombi véleménye. Meg amúgy is, ez a világ többnyire úgy szép, ahogy van. És én jobb szeretem átérezni az érzéseket, mint túlzottan átgondolni (még ha most sikerült is egy kicsit). :)